Mostanában talán ezt érzem a legtöbbet. Egy hatalmas űrt ott legbelül, mintha kiköltözött volna belőlem a lelkem és csak egy gyenge utánzatot hagyott volna itt. Rettenetes érzés.

Érzem, hogy baj van velem, hogy kezdek összezsugorodni, magamba esni, a jót nem látni, semminek sem örülni, mindenkiben ellenséget látni. Érzem, hogy valami nem jó. Nagyon nem.

Próbálom megfejteni a dolgokat, hogy mit miért érezhetek, miért üresettem így meg és nem mondom, hogy nem tudom miért van, sőt nagyon is jól tudom.

Tudom, hogy elhiszem, hogy egy senki vagyok, egy nulla, nincs egy dolog amire büszke lehetek, hogy általában semmibe vesznek az emberek, hogy minden amit elkezdek abból jó nem sül ki. A betegségem miatt is érzem, hogy egy selejt vagyok, egy hulladék, akit régen kiraktak volna inkább a hegyre, hogy ott pusztuljon. Hátráltatom az embereket, ahelyett hogy, segítenék.

Az, hogy még a baba sem sikerül az egy plusz rugás az élettől. Nem tudom miért történik mindez.

Pedig igyekszem, hogy ne ezt érezzem. Írom ezt a blogot, hogy segíthessek, futok, hogy levezessem az stresszt, rajzolok, felvettek még egy egyetemre, dolgozom, bár annyira feleslegesnek tartom a munkámat, mint még soha semmit. Főzök, mosok takarítok és úgy érzem, hogy ha nem kedves szóval szólnak hozzám, vagy nem ismernek el, akkor tényleg csak egy rakás szerencsétlenség vagyok.

Segítség kéne.

A Férjem azt hiszi, hogy ő nem elég nekem, hogy nem tud megvédeni ezektől a dolgoktól, de szegényem, hogy akar megvédeni magamtól? Hogy? Nem lehet mindig velem. Ha velem van és minden oké, akkor ő a legjobb páncélom minden ellen, egy finom puha burok, ami mindent kivéd.

Vannak dolgok, amikkel viszont nem akarom terhelni, mert szerintem nem érti, hiszen nem az én szemszögemből látja a dolgokat. Nem is várom, hogy mindent átlásson megértsen, hiszen lehetetlen. Csak megijesztem vele, ő is stresszes lesz, azt meg nem akarom. Szeretem és óvom saját magamtól.

Van egyáltalán hasznom?